Sport és politika. Ez a két szempont egyszerre jelenik meg eme két nagyszerű, s nemzetközileg is elismert gárda egymás elleni párharcánál. Ha kisarkítjuk, fogalmazhatunk úgy is, hogy Spanyolország-Katalónia. A két csapat egymás elleni mérkőzései nagyon régre tekintenek vissza, s nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy egyetlen-egy El Clásico sem fulladt unalomba sohasem. Hiszen ezek a mérkőzések mindig különböznek az összes többitől, s minden esetben függetlenek a két gárda aktuális helyezésétől, aktuális formájától. Ezen a meccsen bármi lehet. S hogy mi volt anno? Most a korábbi esztendők Bernabéubeli El Clásicóira próbálunk visszatekinteni, a kezdetektől egészen napjainkig. Senki ne lepődjön meg, ez a történelmi visszatekintés már tavaly is olvasható volt, ennek ellenére úgy gondoljuk, vannak dolgok, amik bizony hónapok elteltével sem változnak... Kezdődött minden 1928-ban, amikor a két gárda még a Santiago Bernabéu stadion elődjén, a Chamartín stadionban játszott egymás ellen (sokak mindmáig így hívják a Santiago Bernabéut), s ahol a Barcelona meglepetésre 1-0 arányú győzelmet aratott. S hogy miért mondom azt, hogy meglepetésre? Nos azért, mert az ekkor már a királyi előtagot viselő Madrid ez időben is rendkívül erős alakulatnak számított, s többek között olyan világsztárok szerepeltek ekkortájt a spanyol fővárosban mint az "Isteninek" becézett kapus Ricardo Zamora, avagy a korszak egyik legzseniálisabb védőjátékosa Jacinto Quincoces. A Real Madridot érthető okokból fűtötte a visszavágás vágya, s a következő esztendőben már sikerült legyőzni az ősi rivális katalán gárdát, méghozzá 5-1 arányban! A két csapat rivalizálása természetesen folytatódott, még akkor is, ha az 1936-tól 1939-ig tartó spanyol polgárháború értelem szerűen ideiglenes szünetet rendelt el a futball terén is. A polgárháború előtt, mindenképpen szólni kell 34/36-os évadbeli 8-2-ről, amikor a fővárosi gárda valósággal lesöpörte a pályáról az ősi riválist. A rivalizálás tehát már ekkor is megvolt a két gárda között, ám a krónikások igazán csak a bizonyos "Di Stéfano-hadművelet" óta foglalkoznak komolyabban és veszik részletesebben nagyító alá a Madrid és a Barca egymás elleni meccseit. Mi is volt az a Di Stéfano hadművelet? Di Stéfanót legális úton megszerezte a Real Madrid az argentin River Plate csapatától! - mondják a spanyol fővárosban mindmáig. No-no! - mondják a katalánok. Di Stéfano illegálisan, jórészt Franco-i (Francisco Franco tábornok 1939-től egészen haláláig, 1975-ig állt Spanyolország élén) segédlettel került a Real Madridhoz. Miért különbözik a két fél álláspontja? Azt mindenképpen tudni kell, mielőtt bővebben beleássuk magunkat az egyébként mindmáig tisztázatlan történetbe, hogy Alfredo Di Stéfano Laulhe a korszak egyik legjobb labdarúgójának számított, s ezért nem meglepő, hogy mind a Real Madrid, mind a Barcelona szerette volna a soraiban tudni a "szőke nyílnak" becézett támadót. Ráadásul tovább bonyolította az ügyet, hogy Di Stéfano rövid ideig az ugyancsak argentin Millionarios (magyarul milliomosok) csapatában rúgta a bőrt, ám a játékjoga ennek ellenére a River Plate kezében volt. A Barcelona úgy gondolta, hogy ideje lenne megszerezni az argentin játékost, s nem kevesebb mint 150 000 dollárt ajánlottak a Millinarios csapatának, amit a milliomosok vezetői el is fogadtak szó nélkül, mondván ennyi pénzt még senki sem utasíthat vissza. Ennek ellenére itt tán stratégiai hibát követett el a katalán gárda, ugyanis mint azt tudjuk, Di Stéfano játékjoga a River Plate csapatának kezében volt, így a Barcelona akkor cselekedett volna helyesen, ha a Rivert keresi meg a transzfer lefixálásának érdekében. Nem tette. Megtette viszont a Real Madrid, amely gárda 125 000 dolláros csekket állított ki a játékosért cserébe, s melyet a River el is fogadott. Innentől pedig kezdődik a bonyodalom. Értelem szerűen mind a Barcelona, mind a Real Madrid szerette volna soraiban tudni a támadót, ám a gond az volt, hogy nem tudták eldönteni, hogy Di Stéfano melyik klub alkalmazottja legyen. Sokáig úgy volt, hogy Di Stéfano majd felváltva játszik a Barcelonában és a Real Madridban, ám végül - mint azt már tudjuk - a "szőke nyíl" a spanyol fővárosba került. Nyilván mindkét fél máshogy ítéli meg a helyzetet, mindenesetre ifjabbik Manuel Sanchís, a Real Madrid élő legendája a következőképpen vélekedett a szituációról a "Magia Blanca" című dokumentumfilmben: "Kár ezen rágódni, Di Stéfano nálunk lett nagy játékos, s ki tudja, ha máshová ment volna, talán nem is lett volna sikeres. Itt lett nagy játékos" - mondta rendkívül diplomatikusan a korábbi BL-győztes játékos. Sőt, az további érdekessége a Di Stéfano körül kialakult mizériának, hogy tulajdonképpen maga a Barcelona mondott le az argentin játékos szerződtetéséről - állítja legalábbis az egyik verzió - hiszen a gránátvörös-kék alakulat aktuális elnöke, túl kövérnek vélte a támadót, így a madridi vezérkar, élén Don Santiago Bernabéuval könnyen le tudta beszélni a Barcát a játékos szerződtetéséről, mondván minek nektek ilyen "dagadt" játékos? Így került tehát Di Stéfano a Madridhoz, s a sors pikantériája, hogy a játékos Madridba szerződése után, pont egymás ellen lépett pályára a Madrid és a Barca. S találják ki mi lett a meccs vége. 5-0 a Madridnak, ahol Di Stéfano négy gólt jegyzett! Így kezdődött Alfredo Di Stéfano fényes európai karrierje. A "szőke nyíl" pályafutása során jó pár Bernabéu-beli El Clásicón lépett pályára: szerepelt többek között az 54/55-ös idénybeli 3-0-án, de pályára lépett még a 63/64-es csúcsrangadón is, ahol egyébként a királyi gárda 4-0-ra söpörte le a "katalán büszkeséget". Az El Clásicók Di Stéfano visszavonulása után is El Clásicók maradtak a szó legszorosabb értelmében, csupán annyi változás volt, hogy a 70-es években és a 80-as évek elején a Madrid korántsem volt annyira domináns mint mondjuk az 50-es évek közepén. Új éra kezdődött, melynek a zászlósa bizonyos Johann Cruyff volt, s kinek vezérletével a Barcelona 5-0-s győzelmet aratott a 73/74-es évadban a Mariano García Remonnal a kapuban felálló Real Madrid ellen a Santiago Bernabéuban. Ennek ellenére figyelembe véve az elmúlt esztendőket, egészen a 30-as évektől kezdődően egészen napjainkig, a Barcelonának nem sok babér termett a madridiak otthonában, bár ez természetesen fordítva is igaz, ha a Nou Camp-beli mérkőzéseket vesszük alapul. Az El Clásico valahogy mindig más. Még akkor is megeshet bármi, ha a másik alakulat a tabella közepén kullog avagy abszolút formán kívül futballozik. Történt például a 42/43-as évadban, hogy a Real Madrid hazai pályán 3-0-ra verte meg az ősi riválist, ám a végén csupán a tabella 7. helyén végzett a királyi alakulat. A 80-as években hasonló volt a tendencia mint ezt megelőzően, magyarán ha esetleg egyszer győzött volna a Barcelona a Bernabéuban, akkor a rá következő idényben már rendre vereséggel távozott. Az 1994/95-ös esztendő pedig minden bizonnyal a Real Madrid történetének egyik legszebb és legemlékezetesebb dátuma, amikor is egy hideg januári este, a Zamoranót és Michael Laudrupot is soraiban tudó Real Madrid 100 ezer néző előtt 5-0-ra győzte le a Johann Cruyff által irányított "Dream Team-et". Hihetetlen este volt, s külön érdekessége a mérkőzésnek az, hogy 93/94-es idényben a barcelonai Nou Camp stadionban 5-0-ra győzött a katalán gárda. A visszavágás megtörtént, nem is akárhogy! Az El Clásicók óriási múltra tekintenek vissza. Ez az a mérkőzés, ahol a semleges néző - ha egyáltalán van ilyen egy Madrid-Barcán - nem talál üres járatot. Heves érzelmek, varázslatos technikai megoldások, frenetikus hangulat, kilencven percen át tartó küzdelem, drámai jelenetek. Talán ezekkel a címszavakkal lehet legjobban jellemezni a két gárda soha véget nem érő egymás elleni küzdelmét. Persze ha valaki sosem tekinti meg ezt a mérkőzést, az hiába olvassa e sorokat, aligha fogja megérteni a mérkőzés valódi lényegét. Az El Clásicóról beszélhetünk órákat, írhatunk oldalakat róla, ám az igazi az, ha magad is meglátod, hogy miről is szól ez a mérkőzés. Ha eddig elmulasztottad most ne tedd. Október 22-e, este 21 óra; Madrid, Santiago Bernabéu stadion. Garantáltan megérted!